Elment - a nagy átjárón át
(Megjelent az Erdélyi Riportban)
Aki születik, az meg is hal. Ez az élet rendje. Mégis vannak emberek, akikrõl úgy hiszszük, örök életûek, mindig élni fognak. Ilyen volt Anavi Ádám is, aki február 26-án töltötte volna be a százat, s akit éppen születése centenáriumán temettek. Nagyálmos Ildikó írása.
Elment Anavi is, a magyar irodalom három F betûs (Faludy, Fejtõ és Frucht, azaz Anavi) doyenje közül a legidõsebb. Egy évszázad hosszú idõ. Megélni Trianont, a két világháborút, 1956-ot, majd 1989-et, közben a történelem viharaiban zsidóként, magyar költõként megmaradni. De õ mindig megtalálta a maga útját, s ha olyanban is hitt, amit késõbb megbánt, nem tagadta le. Beismerte, hogy tévedett.
Panaszkodni sohasem hallottam, kritizálni annál inkább. Mindenrõl volt véleménye élete utolsó napjáig. Ha néha rossz lapot osztott is neki a sors, ügyesen tudott játszani.
A verset át kell írni. 2001 õszén kerültem Temesvárra, a Nyugati Jelen szerkesztõségébe. Már akkor 93 éves volt. Ennek ellenére minden nap bejött a szerkesztõségbe. Az elsõ emeletre kellett feljönnie, számos lépcsõfokon a régi bérházban, s amikor felérkezett, nekitámaszkodott rendszerint a falnak, s azt mondta: nézzék, hogy mozog a fal. Nem arra panaszkodott, hogy nézzétek, lám, mennyire megöregedtem, mindig elszédülök.
Irodalomról beszéltünk legtöbbször, hétköznapi dolgok nem érdekelték. Gyakran nem értettünk egyet, ilyenkor kölcsönösen próbáltuk meggyõzni a másikat. Persze, sikertelenül. Mindig azt vallotta, hagyni kell a verset kihûlni. Sõt, a verset át kell írni, javítani kell, tökéletesíteni. Addig kell formálni, alakítani, amíg jó nem lesz.
Különösen nagy barátságban sosem volt a temesvári irodalmárokkal, se Franyó Zoltánnal, se Endre Károllyal vagy Markovits Rodionnal. Nem tartotta a kapcsolatot az emigráns és hazai költõk többségével sem. Úgy is fogalmazhatnánk, kicsit kimaradt a nyüzsgõ irodalmi életbõl. Ahogy õ mondta: magányos volt.
Néha beküldött egy-két verset az országos irodalmi lapokhoz, s ha éppen a szolgálatos elvtársnak nem tetszett, nem közölte. Anavi nem erõltette a dolgot, nem hadakozott, csendben tanított. És írt is, közben. Igaz, egyszer azt mondta, hogy ha Kolozsváron vagy egy olyan városban élt volna, ahol több a költõ, íróember, akikkel találkozni, beszélgetni, vitázni lehet, valószínûleg többet ír. „Nekem muszáj volt jó verseket írni, mert nem voltam benne a brancsban” – mondta.
Tavalyelõtt még táncoltunk együtt egy bálban, akkor 98 volt, tavaly készítettem az utolsó interjút.
Mûközpontúnak lenni. Nem volt könnyû természete, mindenbõl a legjobbat szerette volna kihozni, de megérte türelmesnek lenni hozzá. Többször átmentem az interjú miatt Aradról Temesvárra, órákon át beszélgettük, aztán leírtam, õ kijavította, kihúzta azokat a részeket, amelyeket nem akart látni az újságban. Volt, amikor meggyõztem, hogy mégis maradjon egy-két bekezdés, amiben például gyerekkoráról mesélt. Az nem fontos, volt a válasza.
Valószínûleg zavarta, hogy legtöbb újságíró azért ment hozzá interjút készíteni, mert közeledett a száz felé. A költészetét háttérbe szorították.
Ezért is hangsúlyozta, hogy nem az ember számít, hanem az, amit alkotott. Mûközpontú legyek, kérte az interjú elején.
Szigorú volt és pontos. Igényes. Aki ismerte õt, az nem ment felkészületlenül hozzá. Õ maga mesélt esetekrõl, amikor a tudatlan és tájékozatlan újságírókat elzavarta. Aki értett a nyelvén, azzal nagyon jó barátságba került.
Csütörtökön készültem a születésnapjára. Aztán hétfõn délelõtt megcsörrent a telefonom. Vezettem. Rápillantottam a telefonra. Anavi Ádám. Amikor felvettem, rögtön beigazolódott rossz elõérzésem: nem õ szólt bele a telefonba, hanem Bárányi Ferenc orvos, családi barát.
Az utolsó út. Századik születésnapján kísérték utolsó útjára, akik szerették: Budapesten élõ lánya, Olga, rokonai, barátai, volt tanítványai, írótársai, ismerõsei. A szertartás a temesvári zsidó temetõ kápolnájában zajlott, Shlomo Sorin Rosen bukaresti fõrabbi és Paul Costin, a temesvári zsidó hitközség elnöke búcsúztatták.
A költõ anyanyelvén, magyarul Higyed István nyugalmazott református lelkipásztor vett végsõ búcsút a „Tanár úrtól”, megköszönte sok száz diákja nevében, hogy a magyar nyelvre oktatta õket. Dr. Pogány András a világban szétszóródott volt piarista diákok születésnapi köszöntõjét olvasta fel, az Írószövetség részérõl Cornel Ungureanu osztott meg néhány emléket, Bárányi Ferenc volt tanítvány, a költõ orvosa és barátja is elbúcsúzott Anavi Ádámtól. Végül a Csiky Gergely Színház mûvésze, Tar Mónika szavalta el a költõ Temetésem címû versét, ez amolyan végrendelkezés. Sírkövére a következõ négysorosa került:
„Ily anyagot még
nem teremtett isten,
hogy ellentétet
annyit egyesítsen”.
Második Matyi-bemutató. Anavi Ádámnak nagy vágya volt, hogy színpadon láthassa három éve megírt történelmi komédiáját, a Második Matyit. Szász Enikõ színésznõnek dedikálta a darabot, õt is álmodta Beatrice szerepébe, mert állítólag õ érdeklõdött mindig afelõl, hogy mikor lesz kész, mikor fejezi be. Nem ez volt az elsõ színpadi mûve, a temesvári színház öt darabját is bemutatta. Emlékezetesek a gyermekeknek írt Kecskelovag, Csülök és a többi négy, Fénypásztorok címû elõadásai, továbbá az Esztenák asszonya, Kepler… „Mindig megtisztelõ érdeklõdéssel követte a színészek munkáját, szívesen segített tanácsaival, elemezte és értelmezte a mûvészi munkát, darabok átdolgozásában, versmûsorok készítésében is közremûködött. Hosszú idõn át színházi krónikása, színikritikusa volt a helyi lapok mûvelõdési rovatainak” – így emlékeznek rá a temesvári társulat mûvészei.
A Második Matyi Mátyás királyról és feleségérõl szól. Mivel nem lesz közös gyerekük, a királyi udvarban dolgozó két olasz tudós elõkészíti, hogy Beatrix találkozhasson egy olasz fõnemessel, Vincenzióval. A történelem fura továbbgondolása… Mi lett volna, ha…
Dukász Péter színész rendezésében készült el az elõadás, temetése napján mutatták be, születésnapi köszöntõnek szánták. „Múlt év áprilisában a hagyományos Magyar Bánsági Napok keretében már bemutatásra került, felolvasószínház mûfajában – mondta a rendezõ. – Anavi Ádámmal mindketten megláttuk a darab nagyszínpadi lehetõségét. A tavalyi elõadás után ragaszkodott ahhoz, hogy én rendezzem. Nem volt egyszerû írás, folyamatosan konzultáltam vele az utóbbi hónapokban, szellemi képességeinek a teljében volt mindvégig, telefonon folyton érdeklõdött, hogy miként állnak a próbák.”
A taps a színházban neki szólt. A színészek háttérben maradtak, a kivetítõrõl a mindig mosolygós arc tekintett ránk.
Elõadás után a költõ bronzból készült mellszobra elõtt egy-egy gyertyát gyújtottak az egybegyûltek. Szép befejezése egy kerek életnek.
Anavi Ádám
Temetésem
Szép idõben szeretnék meghalni,
temetésemkor napsütés legyen –
essék májusra
délután ötkor…
Koporsóm körül az öregek mögé
sorakozzék száz irányból jött
sok-sok fiatal –
ne a virággal takart ravatalt,
egymás szemét keresse pillantásuk,
tükröt lássanak:
az idõ kerekét
ki hogyan fékezi az arcokon,
és örüljenek: alkalmuk vagyok
barátság-éltetõ találkozásra.
A beszédekre ne figyeljenek,
dicsõítések túlzása ha bánt,
mondják magukban félig hallhatón:
– Ez nem így igaz! – az én nevemben.
És Ti – szerelmesek!
az utolsó körben!
Arcotokon összefont ujjak muzsikája,
végig egymáshoz tapadó karral álljatok
hosszan,
mozdulatlanul –
hadd higgyék: nékem szóló tisztelet.
És – tinéktek,
tegnap összeveszett szerelmesek,
temetésem jókor jött legyen
büszkeségoldó szép kibékülésre.
Ne gyászéneket –
a magatok dalát zümmögjétek
és várjátok ki, amíg behantolnak
s elszélednek mind az emberek.
Ti – maradjatok –,
szóródjatok szét
sírhantok, vén fák, bozótok között –
járkáljatok gazbenõtt ösvényen,
beomlott sáncon,
süppedt utakon.
Hajoljatok le
fûszálak alól pillantó virágért,
fedezzetek fel fiatal leánysírt,
bölcs feliratot,
rejtett zugokat,
és moha-lepte sírkövek tövén
suttogjatok és csókolózzatok –
a friss hantoktól és az enyémtõl
ne restelkedjetek –
csókjaitoknál szebb szónoklatot
nem mondhat senki sem fölöttem.
Anavi Ádám utolsó verse
Valami egyszerû kicsiny dalt
Szeretnék írni mostan
gyorsan szülessék, nehogy még
magamban eltapossam.
Gyorsan szülessék – az se baj,
Ha nem lesz kész egészen.
Ne várj egészet! – sosem lesz
A te egészed készen.
Valami egyszerû kicsiny dalt –
Csak már világra jönne!
A szemekbe mindenkinek
helyettem õ köszönne.
Valami egyszerû kicsiny dalt – ritmusát az isten
velem dúdolja, hogy a nagy
átjárón átsegítsen.
