Fel kellene szállni a vonatra. Hagyni kellene, hogy vigyen, vigyen valamerre, csak el innen. El ebből a nyomorúságból.
Bőrig ázott a zuhogó esőben. Valami nagy sötétség volt a lelkében, mélyen a bőre alatt, a csontokban, ami nem akart kitisztulni. Olyasvalami szomorúság, ami képes megenni belülről az embert, nap mint nap rágja, alattomos ravaszsággal, érezhető, hogy marja belülről a hasfalat, a gyomrot, a tüdőt, emészti a húst, tépi, marcangolja a szöveteket. Űzte volna kifelé, de bottal sem lehetett kiverni. Csak sóhajtozott, mintha a világot akarná kiköpni a száján.
Állt. Mozdulatlanul. Hallgatta a belső hangokat, akik mindig fegyelemre intették. Most hallgattak. Mint a sír.
Elindult a sár a talpa alatt. Mint a láva. Hagyta, süllyedjen el benne. Nem kiabált. Kinek is? Senki nem hallja már évek óta. Mintha süketekkel, vakokkal és némákkal lenne körülvéve. Senki.
