T. urat nagyon megkedveltem akkor,
mikor a fán még fenn volt sok levél,
s megittuk az áldomást is végül,
leheveredtünk, mint aki épp henyél,
nem gondoltam, hogy előbb szeretek
bele, s majd becsap, ha biztosan
tudja, hogy őszintén mindenem
odaadom neki, s tudja, mi van.
Fogadkoztam, hogy nincs is jobb nála,
ő hallgatott, én már nem nevettem,
feljött a nap és a két szemébe láttam
csillogni valamit. Hiába szerettem.
Gy. úr nem látott, csak egyszer futólag,
este volt, persze, s nagy tömeg,
próbáltam szavából kihámozni akkor,
hogy mi érdekli őt, a fák, kövek?
Másnap írt, hogy szeretne engem
megismerni, könyvemmel aludt,
de én mondtam, sajnálom ezerszer,
jövőm még nem, de a jelen s a múlt
foglalt. És többé nem keresett,
elteltek lassan a hónapok,
levelet írtam, hogy úgy szeretném
Őt. De választ nem kapok.
Itt ülök hát, nehéz a testem,
hordom a súlyt, a sok követ,
Gy. úr meg sehol, a szerelem
felhorzsolja a bőrömet.
