Tanulok arabul. Már tudok nemet mondani: lá. Ilyen egyszerű. Igaz, a többi kicsit nehezebb, az biztos, hogy összeköpködök valakit, akivel valaha is arabul kell beszélnem. Hihetetlen, milyen torokhangokat kell kipréselni, a magyar igen nehéz, de ez az arab...
Egész nap a vécét járom. De szerencsére, ez a fosató a gondolatokat is megindítja. Vagy a nyugtató hatása lenne, amit bevettem? Bepörögtem tőle? Nem csodálkoznék. Rám minden fordítva hat. Vagy egyszerűen nem hat.
Sokáig nem vettem be egyetlen szem gyógyszert sem. Még aszpirint se. Elvből. Micsoda elvei vannak az embernek. Meg voltam győződve, hogy anélkül is megy nekem. Hát be kell ismernem, hogy nem mindig megy. És most lenyelem. Pedig majd kihányom a belem tőle. És mégis.
Változik az ember ízlése, változnak az elvei, változik az egész természete. Pedig mindig azt vallottam, hogy az ember nem változik. És rá kellett jönnöm, hogy igen. És ez olyan módon, hogy ellenkezni sem tud ellene. Beleszólni sem. Valami belső vagy külső erő irányítja ezt a változást. De nem lehet befolyásolni. Furcsa dolog. Én is meglepődtem rajta.
Hogy abszurd példát mondjak, sose féltem az injekciótól, most meg halok meg tőle. Semmi extrém dolgotól nem irtóztam, én voltam az első, aki kipróbált minden baromságot. Most félek a magasságtól, a mélységtől, a sötéttől, a bizonytalanságtól. Szinte mindentől, amit eddig izgalmasnak véltem. Még a gyorsaságtól is. Talán a kor (már megint ez a rohadt kor!), az idő múlása hozza ezeket a dolgokat magával. Vagy a tapasztalat tesz gátlásossá. Fene tudja.
