Megittam másfél liter trutymót. Még hátra van ugyanennyi. Pompás dolog. Még nem pisiltem soha a fenekemen... ezidáig.
Biztos vannak olyanok, akik nem estek még át ezen. Én mindig kísérletező voltam.
Csak az íze kibírhatatlan. ÉDES. Inkább lenne keserű, vagy sós, vagy bármi más. Évek óta nem eszem cukrot. Van elég a gyümölcsökben. Ez is megszokás kérdése. Elv. Az ember bármire rá- és bármiről leszokhat. Akarat kérdése.
Akaratos az ember alaptermészete. Amit megszereztünk, csak magunknak akarjuk. Legyen szó bármiről.
A házassággal külön bajom van. A házasság kelepce, börtön, kényelmes fogda, ahol enni kap az ember, jobb esetben mosnak rá, vasalnak. És nem engedik (hogyan is engednék?), hogy más felé kacsingasson a jobb napokra vágyó fél. Pedig mindenkiben benne van a kacérság. Mindenki szeretne tetszeni, szeretné, ha szeretnék, ha kényeztetnék, de ne csak egy, hanem akár több is, egyszerre. Mert bármilyen kedves az istenadta, egy idő után teherré válik. Megutálod a test- és szájszagát, amit valaha kedveltél, a sohasem változó pózt, egy idő után a zsörtölődést. Ismered, mint a tenyered, mit is kezdhetnél egy ilyen társsal?! Olyan kell, akinek újat mondhatsz, aki bálványoz, s akit bámulatba ejthetsz zseniális tudásoddal. Aki megőrül, ha hozzá érsz. És soha nem mond nemet. De meddig? Mert egy-két év elég ahhoz, hogy ugyanolyanná váljon, mint a szeretett társ, akiről szintén ezt hitted. És akkor mi a megoldás? Tovább állni? Hogyan? Hiszen kötődsz hozzá, közös élményeitek nem hagynak csak úgy lelépni hagyni. Érzelmek vannak, s bár nem lángolsz a szerelemtől, hozzá (is) tartozol.
Nehéz lelépni. És talán ilyenkor jó visszamenni ahhoz a másikhoz, akit emiatt hagytál ott. Újra felfedezni benne a lehetőséget, hogy talán minden jóra fordul, megnyugszol és jó lesz. Boldog leszel.
De ez csak ámítás.
Nem lesz jobb. És forog körbe az ördög kereke, haladsz előre a mindig bizonytalan úton. És ez éltet. És jön talán egy harmadik, negyedik, akik ugyanúgy istenítenek (ez hiányzik folyton), bálványoznak, de már nem érdekel. Már nem tudsz szeretni. Csak egy pillanatig elhiszed. De amikor kilépsz az ajtón, üresség marad a mellkasodban. Nem érzel semmit. Nincs lelkiismeretfurdalásod sem. Teljes közöny.
"Ne szeressél kettőt, hármat, mert még egy is elég bánat" - éneklik a népdalban. Teljesen mindegy. Ugyanaz a vége mindegyiknek. És akkor mi a megoldás? Ki tud nekem segíteni?
Mert ugye, egyedül sem jó. Főleg ünnepnapokon. Amikor mindenkinek jut társ, hogy együtt örülhessenek a feltámadásnak, vagy a diós-mákos kalácsnak.
Én mindkettőt kipróbáltam. Társsal és társ nélkül is. De egyik se jó. Mert sosem volt jó az, aki épp velem volt, mindig arra vágytam, akit ott kellett hagynom azért, hogy ezzel legyek. És akkor sem voltam boldog. És egyedül? Talán jobban elviselhető. De csak talán.
Ez is egy kelepce. Akár a házasság. Azt hiszem, férjhez megyek. Mert még nem voltam. Hátha megtalálom az örök szerelmet!
