Úgy látszik, bennem van három évnyi kinemmondott szófolyam. Ma nem csak a szót fogom fosni... Bár még nem volt merszem beleinni a szép átlátszó folyadékba, állítólag nincs rossz íze, de várok még egy órát. Legalább. Minek elsietni?! Estig, holnap délutánig van idő.
Tele vagyok kábelekkel. Az egész ház egy hatalmas kábeltelep, kiborít ez a dolog. Az asztalomon nem fér el semmi, itt kígyóznak a különböző hosszúságú és vastagságú huzalok. Az epiláló készülékemtől kezdve a fogkefémig minden árammal működik. Hihetetlen, hogy milyen barom az ember. Ahelyett, hogy egyszerűsítené az életét, bonyolítja.
Két fényképezőgépem van, két töltővel, mittudom hány USB-kábellel, de sorolhatnám. Fogalmam sincs, hogy melyik mihez tartozik, betemet lassan az egész, rámcsavarodik, ha hagyom. De most hogy dobjam ki? Ezek nélkül semmi nem működik. Bár, ha jól belegondolok, nincs is szükségem ezekre a ketyerékre. Milyen jól megvoltam néhány éve is...
Vissza kellene valahogy fejlődni oda, ahonnan elindult az ember. Az összkomfort megbénít. Lassan a seggemre nő az autó, nehezemre esik kiszállni a benzinkútnál, hogy teletankoljam a kocsit. És az az öt méter... az autótól a tömbház ajtajáig... a liftig... Mert gyalog csak akkor megyek, ha nem működik a lift. S akkor is szidom a rendszert, hogy micsoda dolog...
Hát esküszöm, nagyon buta állat az ember.
És itthon? Csak a nagy kényelem. Semmiért nem kell megmozdítani a kisujjunkat. A távirányító a kézben, néha két méter a konyháig, zaba, mindenféle jó, de hányingerem van mindentől. Ha csak szalonna lenne hagymával, ejjjj, be jól esne.
Be vagyunk zárva a négy fal közé, beton- és kanális szag van, elviselhetetlen a bűz. A saját mocskunkat szagoljuk. Így helyes!
Bár lenne annyi erőm, hogy kitörjek ebből a mindennapos közönyből. Hogy leromboljam az összkomfortot, túllépjek személyes tárgyaimon, ne kötődjek plüssállatokhoz, mexikói kerámiákhoz és egyiptomi-kínai púpos tevékhez, csak annyi erőm, hogy elindulhassak azon az úton, amelyre olyan régóta vágyom. Bár megtalálnám azt az embert, aki velem jön. Aki hisz abban, amiben én. Akivel visszamehetnék a természetbe, s akinek nem lennének elvonási tünetei a nagyváros zaja, koszos fénye után.
Tudom, nincs is ilyen ember. Talán és sem bírnám sokáig. De esküszöm, vele vagy nélküle, én megpróbálom. Vesztenivalóm nincs!
Nem kell nekem tengerpart, pálmafa, koktél. Túl egyszerű vagyok én ahhoz. Vagy túl bonyolult. Szeretném érezni a föld és avar szagát, a gyógynövények semmihez nem hasonlítható, nyugtató illatát, a vizet, amely még tisztán fut le a hegyről... Egyszer úgyis sikerül. A legvégén mindenkinek sikerül!
