Mostanában nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt szeretném. Azt hiszem, öregszem. Vagy korosodom. Annyi balgaság megfordul a fejemben, talán az a legrosszabb, hogy semmi dolgom nincs, van bőven időm gondolkodni olyan kérdésekről, amelyekre választ még senki nem adott. S ha minden igaz, talán én sem találom meg soha. De akkor meg minek foglakoztat ez a dolog? Kéne hagyni a fenébe, majd úgyis minden megoldódik, ha nem is magától, de majdnem. Amit nem oldunk meg mi, azt az idő. Ettől a mondattól kaptam néhány éve dührohamot, miért kellene ráhagyni az időre, hogy helyettünk dolgozzon, amíg mi is tehetünk valamit annak érdekében, hogy úgy alakítsuk sorsunkat, ahogy nekünk megfelel. De valóban igaz, nem kell törjük magunkat, hiábavaló a sok izgulás, a gyűlölködés, a harag. Egy idő után rá kell jönnünk, minden fontos dolog, amiről azt hittük, hogy fontos, elévül. Elveszti jelentőségét. Idő kérdése az egész.
Tehát megfogadom, itt és most, hogy nem törődöm a kialakult helyzet megoldásával. Jobb tudomást sem venni róla. Csak ez a rohadt tudatalatti, ezzel nem bírok. Folyton kiborít. Mert míg én azon dolgozom, hogy elfelejtsek mindent, ő visszacsinálja az egészet. Emlékeztet, ha kell, álmomban, hogy bennem van minden, amit kitörölve vélek. És nem tudok megszabadulni tőle soha. Ha nem szívtam vola olyan mélyen magamba, ha nem vagyok ilyen érzékeny, akkor talán lepereg rólam, nem ívódik belém kitörölhetetlenül. Most már mindegy.
Ma meg kell innom három liter fosató folyadékot. Kicsit be vagyok szarva, pedig ez nem fáj. Nem tűröm a fájdalmat, s azt: "te sem vagy már olyan fiatal". Kétségbeejtő, hogy az embert harmincévesen már letudják. Hogyan találok társat magamnak? De kell-e egyáltalán? Mi lesz húsz év múlva? Valami elfoglaltságot kell találnom gyorsan. Megtanulok arabul. Az arabok kedves emberek, és nagyon érzékenyek. Családszeretők.
