"Sem a test, sem a vagyon nem teszi boldoggá az embereket, hanem az egyenesség és sokoldalú értelmesség."
Az éjszaka nem álmodtam semmit. Régóta nem álmodom. Addig fárasztom magam, amíg teljesen lemerülök, s csak akkor bújok ágyba. Egykor, kettőkor, éjszaka. Úgy látszik, ilyenkor már nem dolgozik az agy. Amikor alszunk, s nem álmodunk, meghalunk egy picit. Megszűnik minden. Ilyen lehet a halál is.
Túlvagyok a vizsgálaton. Megnyugatató, hogy semmi bajom nincs. S mégis nyugtalankodom. Amikor egészséges az ember, eszébe nem jut, hogy őt is érheti valami baj. Hány ember nyomorog betegen, öregen, eldugva, elfelejtve a négy fal között. Kilátástalanságban, reménytelenül. És nem tudunk róluk. És hányan vannak, akik beteg embereket gondoznak éveken keresztül, akiknek semmi esélyük a felépülésre. Milyen kegyetlen is a sors. Miért nem adatik mindenkinek egyforma vég, könnyű és fájdalommentes.
Bárányi Ildikó könyvét olvastam a napokban, fantasztikus könyv, Búcsú az összkomforttól. "Ha az emberi fájdalmat vályoggá gyúrná valaki, felépíthetné belőle a világ leghatalmasabb templomát. Olyan magasra nyúlna, hogy kiszúrná vele az Úristen szemét. Lássa, hogy mit csinál."
Tragikus sorsokat ír meg, egyszerű emberek keresik a szerelmet, a boldogságot. De soha nem találnak rá. Csupán pillanatra tűnik fel, mint délibáb, s hiába nyúlnak két kézzel utána, elillan.
Mérleget kell készítenünk életünkről, s ha nem vagyunk képesek nagyot alkotni, legalább jócselekedeteinket vegyük számba. Néha elég egy kedves szó, egy mosoly.
Fontos, hogy pozitív energiát sugározzunk, mert ezt megérzik a körülöttünk élők. Minek keserítsük fölöslegesen egymás életét, miért veszekedjünk?!
De hogyan találjuk meg a boldogságot? És egyáltalán mi a boldogság? Az a néhány perc, óra, amikor jól érezzük magunkat, vagy az a másodperc, amikor adni tudunk valamit, vagy amikor gyerekünk szemében meglátjuk a fényt? Miért nem tart örökké? Miért nyugtalankodik az ember folyton, miért elégedetlenkedik?
A boldogság állítólag képesség kérdése. Fejleszthető. Az önmegvalósítással teszünk egy lépést a boldogság felé. A harmonikus párkapcsolat az egyik legfontosabb boldogságforrás. Amikor képes vagyok adni és kapni. És a másik fél is elfogadja a szeretetet. Az egoisták nem remélhetnek tartósan boldog szerelmet.
Aki hisz Istenben, az abban is hisz, hogy valaki mindig fogja a kezét. Ez hatalmas biztonságérzetet ad. Boldogságot.
Ha valaki tisztában van adottságaival, lehetőségeivel és ezeket el is fogadja: boldog ember.
A boldogság képessége bennünk rejlik. De azt is tudnunk kell: egyedül nem lehetünk boldogok. Kellenek a társak, az útitársak. A másik ember.
Az éjszaka nem álmodtam semmit. Régóta nem álmodom. Addig fárasztom magam, amíg teljesen lemerülök, s csak akkor bújok ágyba. Egykor, kettőkor, éjszaka. Úgy látszik, ilyenkor már nem dolgozik az agy. Amikor alszunk, s nem álmodunk, meghalunk egy picit. Megszűnik minden. Ilyen lehet a halál is.
Túlvagyok a vizsgálaton. Megnyugatató, hogy semmi bajom nincs. S mégis nyugtalankodom. Amikor egészséges az ember, eszébe nem jut, hogy őt is érheti valami baj. Hány ember nyomorog betegen, öregen, eldugva, elfelejtve a négy fal között. Kilátástalanságban, reménytelenül. És nem tudunk róluk. És hányan vannak, akik beteg embereket gondoznak éveken keresztül, akiknek semmi esélyük a felépülésre. Milyen kegyetlen is a sors. Miért nem adatik mindenkinek egyforma vég, könnyű és fájdalommentes.
Bárányi Ildikó könyvét olvastam a napokban, fantasztikus könyv, Búcsú az összkomforttól. "Ha az emberi fájdalmat vályoggá gyúrná valaki, felépíthetné belőle a világ leghatalmasabb templomát. Olyan magasra nyúlna, hogy kiszúrná vele az Úristen szemét. Lássa, hogy mit csinál."
Tragikus sorsokat ír meg, egyszerű emberek keresik a szerelmet, a boldogságot. De soha nem találnak rá. Csupán pillanatra tűnik fel, mint délibáb, s hiába nyúlnak két kézzel utána, elillan.
Mérleget kell készítenünk életünkről, s ha nem vagyunk képesek nagyot alkotni, legalább jócselekedeteinket vegyük számba. Néha elég egy kedves szó, egy mosoly.
Fontos, hogy pozitív energiát sugározzunk, mert ezt megérzik a körülöttünk élők. Minek keserítsük fölöslegesen egymás életét, miért veszekedjünk?!
De hogyan találjuk meg a boldogságot? És egyáltalán mi a boldogság? Az a néhány perc, óra, amikor jól érezzük magunkat, vagy az a másodperc, amikor adni tudunk valamit, vagy amikor gyerekünk szemében meglátjuk a fényt? Miért nem tart örökké? Miért nyugtalankodik az ember folyton, miért elégedetlenkedik?
A boldogság állítólag képesség kérdése. Fejleszthető. Az önmegvalósítással teszünk egy lépést a boldogság felé. A harmonikus párkapcsolat az egyik legfontosabb boldogságforrás. Amikor képes vagyok adni és kapni. És a másik fél is elfogadja a szeretetet. Az egoisták nem remélhetnek tartósan boldog szerelmet.
Aki hisz Istenben, az abban is hisz, hogy valaki mindig fogja a kezét. Ez hatalmas biztonságérzetet ad. Boldogságot.
Ha valaki tisztában van adottságaival, lehetőségeivel és ezeket el is fogadja: boldog ember.
A boldogság képessége bennünk rejlik. De azt is tudnunk kell: egyedül nem lehetünk boldogok. Kellenek a társak, az útitársak. A másik ember.
