"Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az álmos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland." (Márai Sándor)
Ma vidáman ébredtem. Vannak napok, amikor jól esik felkelni. Pedig az éjszaka háromig vágtam egy anyagot a rádiónak, megígértem, hogy reggel ott lesz. És próbálok lelkiismeretes maradni. Ha lehet.
Semmi nem történt, és mégis érzek valamit. Mintha a levegőben benne lenne valami izgalom, vagy mittudomén, mintha történnie kellene valami jónak. Vagy csak egyszerűen jól érzem magam, ízlett a leves, időben elkészültem a munkával és holnap, holnapután is lesz mit dolgozzak bőven. A folyamatosság boldoggá tesz.
Fantasztikusan jó emberek közé járni. Beszélgetni. Ne értsetek félre, a tömeget nem szeretem, de külön-külön az embereket igen. Mindig érzékeny voltam a szociális problémákra, de mostanában még inkább. És imádok adni. És olyan jó, ha szeretnek. Lehet, kicsit elszálltam, de ma minden olyan más.
Fodrásznál is voltam, nagy boldogságomban. Ma mindenre jutott idő. S még nincs vége a napnak.
Élek.
