Azt olvastam valahol, hogy az ember életében elkövetett jó és rossz cselekedet visszaszáll az elkövetőre. Tehát ha jót teszel, jór érdemelsz és kapsz is. Ha meg rosszat, azt is visszaszolgáltatja a jó Isten vagy Fennvaló, nevezzük annak, aminek akarjuk: Allahnak, Budhának...
Akarattal rosszat sohasem tettem. Akaratomon kívül talán igen.
Talán nem elég egy egész élet, hogy bizonyos dolgokat megértsek. Talán az előző életeimben tudtam a választ, és a tapasztalataim alapján ismét megtalálom. De nem értem, meddig kell még elviselnem olyan dolgokat, amiket nem akarok. A szabadságommal mit kezdhetnék? Miért nem tehetem azt, amire éppen vágyom? Mindenem meglenne hozzá, csak éppen mindig az hiányzik, ami a boldogsághoz vezet, hacsak egy pillanatra is. Mert egy pillanat a boldogság. A várakozás a legszebb. A beteljesülés már nem tesz boldoggá. És utána valósággal üres és céltalan lesz az ember. Mert sosem azt kapja, amit elképzelt, amire vágyott. Akkor mégis miért erre törekszem? Nem az lenne a legjobb, ha várnék? Mindig csak várnék, álmokat édesgetve, boldogan, hogy majd egyszer bekövetkezik a várva várt esemény.
Az érzés múlandó. A vágy is. A szerelem is. Talán csak a szeretet nem. De az is százféle lehet. Szeretném megszokni, elviselni minden hibájával, de nem hagyja. Nem hajlandó szeretni. Nem akar semmit. Csak kialudni magát.
Én meg csak várom, ki tudja mióta, hogy majd egyszer eljön, és az örökkévalóságig mellettem marad.
Pedig nem kell. Idegesít, ahogy nem vesz észre. Passzív és unalmas. Mire várok?
Akarattal rosszat sohasem tettem. Akaratomon kívül talán igen.
Talán nem elég egy egész élet, hogy bizonyos dolgokat megértsek. Talán az előző életeimben tudtam a választ, és a tapasztalataim alapján ismét megtalálom. De nem értem, meddig kell még elviselnem olyan dolgokat, amiket nem akarok. A szabadságommal mit kezdhetnék? Miért nem tehetem azt, amire éppen vágyom? Mindenem meglenne hozzá, csak éppen mindig az hiányzik, ami a boldogsághoz vezet, hacsak egy pillanatra is. Mert egy pillanat a boldogság. A várakozás a legszebb. A beteljesülés már nem tesz boldoggá. És utána valósággal üres és céltalan lesz az ember. Mert sosem azt kapja, amit elképzelt, amire vágyott. Akkor mégis miért erre törekszem? Nem az lenne a legjobb, ha várnék? Mindig csak várnék, álmokat édesgetve, boldogan, hogy majd egyszer bekövetkezik a várva várt esemény.
Az érzés múlandó. A vágy is. A szerelem is. Talán csak a szeretet nem. De az is százféle lehet. Szeretném megszokni, elviselni minden hibájával, de nem hagyja. Nem hajlandó szeretni. Nem akar semmit. Csak kialudni magát.
Én meg csak várom, ki tudja mióta, hogy majd egyszer eljön, és az örökkévalóságig mellettem marad.
Pedig nem kell. Idegesít, ahogy nem vesz észre. Passzív és unalmas. Mire várok?
