Már jóideje ez a két szín uralkodik a környezetemben: a nappalim falait pirosra festtettem, a bútorok feketék. A székelyruhában is ez a két szín található meg: a bordópiros és a fekete. És most látom: a könyvem borítóján is ez a két szín dominál. Bár én terveztem, annyira nem volt tudatos a szín, mint a forma.
Itt van pl. Kányádi Sándor verse. Egyik kedvencem.
Fekete-piros (részlet)
Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
– amikor kimenős a lány –,
fekete-piros feketetáncot jár
a járda szöglete.
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros feketetáncot jár.
(...)
Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők fogják,
folyton sugározván,
az egyazon vér és velő hullámhosszán?
(...)
A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.
S aztán, ha jobban belegondolok, egyik kedvenc regényem Stendhaltól a Vörös és fekete (Le Rouge et le Noir) volt. A XIX. századelő Franciaországában az egyszerű ember gyereke csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett. Innen a címben szereplő két szín.
A vörös és fekete sok mindent szimbolizál. Erős és határozott színek. Talán ezért szeretem.
