Nem kell megölnöd, úgyis árnyékélet,
hogy magam helyett tégedet éllek,
jöhetek-mehetek tágas ketrecemben
évek óta, kopott csendélet,
és toporzékolok e pár méteren,
összerakom és szétszedem
magam, szidlak, szeretlek,
emlékezzek vagy feledjek,
vagy ordítsak, hiába minden méreg,
akkor se jobb, ha könyörgöm, kérlek,
odakint járkálsz, szemed se rebben,
belegyógyultam már bent a sebbe’,
hát összefüggéstelen beszélek,
élni hagynak mégis az évek,
odabent ápolgatom magam,
körmöm levágom, festem hajam,
hogy szép legyek, hogyha majd idővel,
kihullnak fogaim, sápad bőröm,
és úgy alakul, hogy mégis kell ölnöm,
ha mást nem is, ha mást nem is: magam.
