Nem vagyok babonás, különösebben nem hiszek Istenben sem, a keleti kultúrák iránt érdeklődtem mindig, valami miatt. Ezt sem tudom megmagyarázni, de gyerekkorom óta érdekel Kelet az összes misztériumával együtt. Oda kívánkozom most is. Fene tudja, miért. Csak megfejtem még ebben az életben...
Hoztam Egyiptomból egy karperecet. Egyiptomi kereszt, mindenki tudja, szerencsét hoz. Legalábbis ezt állítják róla.
Van még egy egyiptomi keresztem. Fából. Nagyváradon vettem egy vásárban. Azt mondta az illető, aki ajánlotta, hogy ha nem hoz szerencsét, vigyem vissza egy év múlva. Végülis nem ért nagy szerencsétlenség, ez már szerencse, nem? Nem vittem vissza.
A másik alig néhány hónapos. Ezüst. Amióta hordom, egymás után kellemetlen dolgok történnek velem. Nem olyan rosszak, de nem is olyan jók. Azon kezdtem el gondolkodni: hol a szerencsém?
Visszájára fordítottam mindent. Végülis egy csomó jó dolog történt velem, megszabadultam egy bunkótól, ismét tudok írni, odafigyelek olyan dolgokra is, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. Találkoztam néhány olyan emberrel, akivel sok jó dolgot fogunk hamarosan megcsinálni. És megtehetek bármit, amihez kedvem van. Hát mi ez, ha nem szerencse.
Szóval nem vagyok babonás, nem hiszek Istenben sem. A dolgok minden oldalról másképpen mutatnak. És sokat kell kerülgetnünk, hogy valamicskét meglássunk belőlük.
A lényeg az, hogy ragaszkodom ehhez a tárgyhoz. Hiszek benne. Vagy inkább magamban. Végülis minden nézőpont kérdése.
Ugye?
