“Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt.” (Seneca)
Ami van, nem kell. Ami nincs, mindenáron szeretnénk megszerezni. Vagy újra megszerezni. Vagy visszaszerezni. De minek is?
Azok a dolgok, amiket már birtokoltunk, ott voltak mellettünk nap mint nap, megszoktunk, beleépültek az életünkbe, szinte észre sem vettük. Természetes volt, hogy ott vannak. Hiszen ott volt a helyük. Fel sem merül bennünk, hogy vigyáznunk kell azokra az értékekre, ami elveszíthető. De miért csak akkor ismerjük fel hiányát, amikor elveszítettük?! Miért csak akkor kezdünk fanatikusan ragaszkodni, miért válik rögeszménkké, hogy pontosan azt szerezzük vissza?! És miért követünk el mindent ennek érdekében?!
Pedig lehet, nincs is szükségünk rá. Ha eddig nem kellett, ezután is megleszünk nélküle. Biztosan így van ez. Csak hinni kell benne.
Én nem ragaszkodom már hozzájuk, nem akarom meg- és visszaszerezni. És ha elmennek mellettem az utcán, nem nézek vissza. Hadd menjenek. Más utakon. S megbecsülöm azt, ami még megmaradt.
Csak azok lökdösik egymást, akik ugyanazon az úton járnak.
