"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
(Márai Sándor: Az igazi)
A várakozásnál alig van szebb. De azt várni, ami soha nem következik be? Hülyeség. Hiábavalóság. Badarság. Csak azt várhatjuk, ami eljön. Ami megszépíti az életünket, ami erőt, energiát, szárnyakat ad, hogy repülhessünk. Hogy megvalósítsuk mindazt, ami foglalkoztat. Szükségünk van bizatatásra. Visszaigazolásra. Bókra, ha úgy tetszik. Hogy újra felfedezzük magunkban a jót, a tehetséget, újjászülessünk, óriások legyünk, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat.
Szükségünk van a szeretetre, a szerelemre. A vágyra. Ami továbbvisz. Csendes kis hétköznapi életünket bábeli zűrzavarrá változtatja, meleget ad, kitartást a munkában, hogy bizonyíthassuk: nem hiába szeretnek minket. Mert mi tényleg ezt érdemeljük.
Miatta mondani ki minden szót, miatta nem hibázni, nehogy csalódást okozzunk. A szépre, igazra törekedni. Hogy szeretve legyünk és szerethessünk.
