Az ég mocskos vászondarab,
eső veri az ablakot,
félek, súlya ránk szakad,
kényes bőrünkre sár ragad.
Kipótoljuk a hézagot.
Az égből tömör köd szitál,
zuhannak késett levelek,
várakozunk, de mi vár?
fekete-vörös kaviár.
Szél kergeti a szemetet.
Itthonról mindig hazamegyek,
diós kalács, túrós lepény,
mazsola, tészta-szeletek,
pihentetem a szememet,
csupasz fák ágai hegyén.
A tornácról az égbe látok fel,
érezni innen a dombokat,
itt mi visszahúz, felemel,
a kertben varjú menetel.
Hó takarja a foltokat.
Itt az is jó, hogyha fázom,
ha belekékül a bőr, a száj,
zúzmara lapul az ágon,
átvonulnak a láthatáron
az emlékek. Bezár a táj.
