Arra gondoltam, kedvesnek kellene lennem, bájosnak, halk szavúnak, ritkán beszélőnek. Kifelé boldognak. Megfontoltnak és műveltnek. Aztán összegyűlt hirtelen valami örvényszerű bennem, vulkánkitörés, ölni szerettem volna, megmondani a véleményemet, ráébreszteni arra, hogy milyen primitív vagy, öntelt és önző. Nemhogy szavadra nem lehet adni, de a bizalom fogalma is messze áll tőled. Hát ilyenné teszi Isten az embert?
Mit kell bizonyítanom?
"Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már." (Márai Sándor)
