Akkor hagyjuk el egymást, amikor a legjobban szeretjük.
Azt hittük, így örökké tart. Nem hittem,
elhagyom őt valaha is, vagy vele maradok, nem akartam menni,
maradni se. A föld szaga bepárolgott az orrlyukakba, hasaltunk
a nyirkos füvön, egy tövisbokor tövében, az emberek meg jöttek,
mentek. Nem mertem szeretni. Tudtam, elmegy,
és soha nem látom többé.
--------------------------------------------------
Magával vitt engem is. A nevetésem. A hangom. A szavakat,
amiket sose mondtam ki. De ő tudta, idő kérdése. Kimondom.
Egyik lábammal útra készen, másikkal földbe gyökerezve.
Nagy volt a hó. Derékig érő.
Rohantam, hogy oda érjek. A nyakát, a kövek ősi erejét
érezzem. A miliőt, ami körülveszi. Beleszerettem a tájba.
A csendbe. Egy hangulatba. Magamba, ahogy ő lát.
---------------------------------------------------------
Azóta, ha éhes vagyok, nem eszem. Ha szomjas vagyok, nem iszom.
Amíg párhuzamos síkon futnak a szálak, szorosan egymás mellett,
elérhetetlen, nem érinthető. Csak addig.
Közelebb ne!
